A Dakhlába bevezető főúton lévő nívós szállodában ébredtünk. Reggelinél meggyőzött a szinvonalról a pincér modoros, kimért, határozott mozdulata, amivel a szomszéd asztalnál reggeliző, talán angol fiatal pár asztaláról elvette, majd ugyanúgy szó nélkül nekünk kínálta a saját befőttes üvegében lévő bolti eperlekvárt! Ez van, ők éppen tényleg nem lógtak benne kiskanállal, akkor miért is lenne ott?
Indulás előtt sétáltunk egy nagyot a városban, mindenütt fokozott katonai jelenlétre utaló nyomok, helikopter hangok, helikopterek, ágyúnaszád a part közelében, radarok... Kerestük intenzíven a hajóroncsokat és a világítótornyot. Utóbb kiderült azt nem itt kellett volna keressük... No, nem is találtunk semmi hasonlót!
A Mauritán határ felé végig a tengerparton mentünk, fényképek, és aggódás, hogy a lehető legtöbb benzinnel menjünk át, elvégre itt a legolcsóbb, és állítólag a mauritánoknál hiány is lehet belőle.
Megálltunk és adóztunk néhány plüssállat-áldozattal a Ráktérítőnél. Persze feljegyeztük a Gekko-t a tábla balalsó sarkába... Talán legközelebb még ott lesz a felirat.
Megérkeztünk a határra, beálltunk a sorba, és orvosoltuk az eddigi legnagyobb műszaki problémát, a bizonytalan alapjáratot,melyet egy lyukas, 5 cm-es gumicső okozott (fék-vákuumcső, akit érdekel). Itt ismerkedtünk meg Csicsamegabuba csapatával és potyautasukkal, CMLF Ancsával. Csicsáék egy piros Toyota Hiace 4x4 kisbusszal száguldoztak 4 napos, vadonatúj gumikon a cél felé!
Az éjszakát az autóban töltöttük... Hát kevésbé volt kényelmes... A hálózsákot nem sikerült a kormány alá behajtogatnom... A hajnali kevés (kb. 4 C) fok ugyancsak megviselt minket.
