Reggel határátlépéssel kezdtünk. Václavra büszkék voltunk, amikor erőfeszítés nélkül bevontatta dédunokáját (Skodasokk Octavia) a határállomásra. Itt már sikerült beindítani, így a dicsőségmenet kb 200 métert tartott!
Talán ha 2 óra volt a procedúra, és meglepően téglából épített határállomás volt a Mauritán oldalon is (előzetes infók bádogkunyhókról és fatövéről szóltak). Mi sikeresen átértünk, nem úgy mint a norvég quados, aki az iratait sikeresen elhagyta a senkiföldjén, így be kellett csempészni az országba. Aztán meglettek a papírok is, Marokkóból...
Teljesen más táj fogadott itt minket, sivár, élettelen. A "házak" is inkább tákolmányok, az út szélén nem volt ritka a düledező, lakott raklap-viskó...Az út viszont itt is jó!
Egyenesen az éjjeli bivouakra mentünk. Homokcsapdákon száguldottunk át, hogy egy nagyobb, dűnementes területen leálljunk. Sétáltunk nagyot a környező dűnéken, itt már láttam, ha kelet felé néztem a dűne tetejéről, csak homok sivatagot. Egy fűszál se szakította meg a homokrengeteget.
A homokangyalt nem hagyhattam ki.
A nap eltelt a homok imádatával, a mauritán jelenléti pótlék Idoumounak való befizetésével, zacskós levessel, globusmásodikkal és nassival...
